Godot-ra várva

A magyar közélet meghatározó momentuma a messiásvárás. A rendszerváltás óta minden választási kampány központi témája az volt, hogy az aktuális ellenzéki erők hatalomra kerülve alapvetően máshogy intézik majd a dolgokat, az "ezígy" varázsütésre végét ér, és a jó szándékú, ideológiailag képzett vezető végre rendet tesz. Ez valahogy soha sem történt meg, és teljesen nyilvánvalóan az ország már egy ideje nem fenntartható pályán halad, értelmes alternatíva nem látszik. (Nyugodj meg, kedves Bajnai drukker, rólad is lesz szó.)

Nemrégiben hosszasan beszélgettem egy orvosismerősömmel. A kórházi osztálya helyzetét kétségbeejtőnek írta le. Ha le is veszem a dolog személyes töltetét, az egész sztori akkor is hihetetlen, a legjobb részlet az állásában tartott, és műtéteket végző Parkinson-kóros főorvos volt. Az illetőnek jó kapcsolatai vannak, így senki sem háborgatja, habár eddig csak a szerencsén múlott, hogy a bal kezével kitámasztott remegő jobb keze még senkit sem nyársalt föl halálosan. Per, az már volt, sejthető eredménnyel. Ez csak egy volt az elmondott történetek közül. Az ismerősöm a főnökét hibáztatja az állapotok miatt. "Meg kellene szabadulni tőle." Valaki másnak kellene következnie, mint osztályvezető. Azt vetettem fel, ki kerülhetne a helyére, hiszen a választék nyilván korlátozott. Ehhez a munkához gyomor kell. Megkérdeztem tőle, a többi főorvos fel tudná-e a mérni, ki mire alkalmas, és megfelelő döntéseket tudnának-e hozni. "Hm, nem igazán. Mindegyik azt képzeli magáról, hogy ő a legjobb az osztályon."

A fenti mondat jól érzékelteti a problémák mélységét. Azt hihetnénk, ez a fajta torz önkép magyar sajátosság, pedig egyáltalán nem. Mint Risto Näätänen és Heikki Summala 1975-ben rámutatott, és azóta többször is bizonyítást nyert, a jogosítvánnyal rendelkezők megközelítőleg 80%-a az átlagosnál jobb autóvezetőnek gondolja magát. Nem meglepő  módon az emberek hasonló arányban gondolják magukat az átlagosnál jobbnak szexuális teljesítményben is. Ez a szubjektív önkép azonban ritkán terjed ki olyan területre, ahol van teljesítmény-koncepció, és a közösségnek van erről egy általánosan elfogadott képe. Egy normális munkahelyen értelmes visszajelzéseket kap a munkavállaló, amiből tud fejlődni. Ha pedig ezt nem teszi meg, lapátra teszik, teljes joggal.

A teljesítmény-elvárásoknak nem is muszáj megfelelni. Sikeres társadalmak is tele vannak vesztesekkel, akik ehhez képtelenek vagy nem akarnak alkalmazkodni. Brazília szegénynegyedei vagy az észak-amerikai nagyvárosok veszélyesebb negyedei is ezért létezhetnek egy gyorsan fejlődő, illetve gazdag országban. Magyarország problémái ennél sokkal mélyebbek, a társadalom elitjének mintha fogalma sem lenne, mit tekint követendő példának, helyesnek, vagy kiválónak.

Néha pedig jól jönne valami fogódzó. Tegyük fel, van egy menő éttermed egy jól kitalált névvel, amit valaki lekoppint három sarokkal odébb. Szólsz, hogy nem kellene, de nem történik semmi. A német feljelentést tesz, mert bízik a rendszerben. Az orosz szól a haveroknak, mert ő bennük bízik. A magyar nem tudja, melyikben bízzon, és ez a lehető legrosszabb kimenet. 

Az különösen fontos, hogy tudjuk, mi a jó teljesítmény. Példáért nem kell annyira messze szaladni. Vegyünk mindenki kedvenc céltábláját, Matolcsy Györgyöt. Ez az előnytelen külsejű és rettenetesen ostoba ember pozícióját teljes joggal kérdőjelezik meg sokan. A nemzetgazdasági miniszter tudása nem éri el egy közepes nyugat-európai egyetem alapképzésének a szintjét. Alapvető fogalmi problémákkal küszködik, a közgazdasági módszertanról fogalma sincs. Azt állítani azonban, hogy az ő hibája a költségvetési törvény állapota, vagy a forint árfolyama, kissé aránytévesztésnek tűnik. Az árfolyamról annyit, hogy a különböző megnyilvánulásait nem is szokás elolvasni, annyira semmi értelmeset nem mond. 

Elég belenézni tetszőleges minisztériumi anyagba. Vegyük a nagyon hangzatos nevű Magyar Növekedési Tervet. Bár ezért a gányért a miniszter teljes mértékben felelős politikai értelemben, nem ő írta. Az azonban rejtély, mégis, ez hogy kerülhetett ilyen állapotban nyilvánosságra. Néhány dolog, amit ez a fontosnak vélt dokumentum nem tartalmaz:

• növekedési terv
• bármilyen gazdasági modell
• bármilyen előrejelzés
• bármilyen konkrét elképzelés az állam szerepéről

Ellenben van benne mindenféle érdekes, de alá nem támasztott hipotézis az ország regionális gazdasági szerepéről (kelet-európai növekedési banán, Jézusom...) és néhány vélt húzóágazat felületes bemutatása. Ez a papír nem egy kiragadott példa, hanem elvileg egy konzultációs anyag arról, a kormány hogyan képzeli el a szerepét a gazdaság irányításában, tehát elvileg kiemelt jelentősége van.

Egyben azt is mutatja, milyen állapotok lehetnek a szervezeten belül. Ahogy az orvos történetében az osztályvezető nem nyugdíjaztatja a munkára már teljesen alkalmatlan kollégáját, úgy a minisztériumban sem akadály, ha az anyag összeállítója semmit sem tud a gazdasági növekedést meghatározó tényezőkről. Ha ilyen ember mégis részt vett a munkában, az nem látszik egy kicsit sem, megerősítve az összképet. 

Most játsszunk el a gondolattal, hogy Matolcsyt leváltják, és kineveznek a helyére egy kompetens szakembert, releváns tudással, egy diplomával az London School of Economics-ról (ha valaki nem ismerné, nagyon jó egyetem), és vezetési tapasztalattal. Vajon mihez kezdene egy olyan stábbal, ahol az sem világos, mi az elfogadható munka, és mi nem? Ahol, ha van is képzett közgazdász, elemzői munkát eddig nem kapott valamiért? Ahol számos nem csak intézményen belül akadnak gondok, de más minisztériumokkal is átfednek hatáskörök? Bingó, az egyetlen értelmes lépés az egész bagázst lecserélni. 

Tehát van megoldás! ...de lassan a testtel. Ez az egyetlen problémás terület? Netán Neked is, Kedves Olvasó, van olyan élményed, hogy rosszul ítélték meg a munkádat? Hogy valós teljesítmény nélkül előléptettek valakit a munkahelyeden? Esetleg egy kiváló kollégát az elért eredményei ellenérek elküldtek az első leépítésnél, vagy évekig mellőztek? Ja, gondoltam, a válasz minden esetben igen. Szinte mindenkinek vannak hasonló élményei. A jegyzett folyóiratban soha nem publikáló egyetemi dékán, a nem vicces humorista és az érdektelen Kossut díjas művész megszokott látvány, és aránytalan figyelem jut rájuk a közéleti véleményrovatokban. Ez a látásmód azonban félrevezető. Nem csak a magyar elit szenved a teljesítményelv hiányától, hanem az egész társadalom, azt pedig nehéz lecserélni.

Orbántól, Bajnaitól, vagy akármelyik választható szereplőtől megváltást várni felesleges. "El lehet innen menni..." vagy rendet kell tenni a fejekben.