Godot-ra várva

Egy amerikai kollégám említette ma, már ő is hallott a kormány terveiről, hogy holt nyelveket akarnak erőltetni a közoktatásban (nem él Magyarországon). Az ötlet, függetlenül attól, hogy most milyen szakmai érvekkel akarják támogatni, elég hajmeresztő. 

A közoktatásnak több funkciója is van. Van egy tisztán gazdasági. Ez ugye csak arról szól, hogy a tanulók majd felnőttként mennyit fognak keresni. Ez ennyi, és nem több. Ami miatt érdemes ezzel foglalkozni, hogy ez egy mérhető eredmény és fontos is. Persze, nem a pénz boldogít, de valahol a lófaszt nem. Bár nyilván van néhány tényező, ami még meghatározza egy nép boldogságát, de egyik sem olyan, amit majd pont a magyar kormány meg tudna változtatni. Tengerpart, kultúra, ilyesmi. A gazdaságon sokkal egyszerűbb pofozni, és olyan sok minden nem is kell hozzá, csak némi szaktudás meg herék. 

Van más is, persze, a magyar gyerek közoktatásban szerez először barátokat, baszik be irgalmatlanul egy péntek este, lesz szerelmes és ott tanulja meg, milyen szemét helyre született. Ember lesz belőle, valamilyen, vagy banki ügyintéző vagy kapualjba hugyozó hajléktalan. Azért nem mindegy.

Ahhoz bátorság kell, hogy a fenti két dolog elé helyezzünk valamit, és aszerint alakítsuk át az iskolákat. A gyerek nem hülye, csak tapasztalatlan. Az iskolai tananyag nagy része teljesen felesleges, és ezzel minden szereplő tisztában van, a tanuló és a motiválatlan tanár is. Elhiszed, hogy a latinnak lenne hozzáadott értéke?

Ebben a rovatban olyan problémákról írok, amelyek bárkivel megtörténhetnek, és a közgazdasági gondolkodás segíthet a megoldásukban.

Kaptál már olyan megkeresést, mondjuk egy régi ismerőstől, amelyik sok pénzt ígért kevés munkával? Jól hangzott, ugye? Az ilyen ajánlatok nagyon gyakran átverések. A módszerek sokat fejlődtek az évek során, de a lényeget még mindig nehéz megfogni. Először vegyük sorra, milyen "üzleti" ajánlatról lehet szó.

A legtipikusabb eset a piramisjáték, angolul Ponzi scheme, amit az első híressé vált olasz származású amerikai férfiről neveztek el, aki 1920-ban szerzett egy elég csinos összeget. A dolog lényege, hogy a szervező egy befektetést kínál a piacinál magasabb kamatra és a kifizetett kamatokat az új befizetésekből finanszírozza. Mivel tényleges befektetés, termelés vagy árucsere nem történik, ez csak addig fenntartható, amíg az új befizetések meghaladják a régiek kifizetésit. Ezután a rendszer összeomlik, és mindenki futhat a pénze után. 

A másik ismert eset, amikor egy hasonló dolog zajlik le, de történik tényleges árumozgás. Ez lehet valamilyen befektetési jegy vagy egészségesnek mondott termék, röhejes fogyasztói áron. Itt a pénzmozgást azt tartja fent, hogy a vásárló tovább értékesítheti a terméket a következő szinten. Ez persze csak akkor nyereséges, ha elegendő számú vásárló érdeklődését fel tudja kelteni. Ebbe a kategóriába tartozik a multi-level marketing (MLM) cégek egy része.

Rossz hír: a második sokkal veszélyesebb. A piramisjáték ellen a jogrendszer is véd minket, hiszen illegális tevékenységről van szó. Felismerni is egyszerű: habár befektetésnek hívják, nem világos, honnan jön össze a kamatok kifizetéséhez szükséges pénz. Az MLM sokkal ravaszabb. Van igazi termék, gyakran legálisnak számít, és gyakran nem egyetlen ember meg is képes belőle gazdagodni. Mi a trükk, hogyan lehet megkülönböztetni például a látszólag hasonló modellt használó Avontól?

Ez a bejegyzés nem lesz benne az első ezer között a témában, ha csak az utóbbi heteket nézzük. A felsőoktatás nagy falat, maga a kérdéskör egy egész kutatási területet ölel fel. Néhány alapvető kérdést azért nem árt tisztázni, még mielőtt.

A kormány helyenként tényleg agyzsibbasztó próbálkozásai mögött két dolognak kellene látszódnia. Az egyik, hogy mi a cél. Nem, nem a minél jobb egyetemekre gondolok, ezt leírni is felesleges. Azt akarjuk, hogy a felsőoktatás és a hozzá kapcsolódó kutatási szféra adott pénzből minél jobb legyen. A célt firtató kérdés arról szól inkább, ki és mennyit áldoz rá. Ennek a hiánya volt igazán félrevezető a 2008-as népszavazásban is. A feltett kérdés egy baromság volt. 

• "Egyetért-e Ön azzal, hogy az államilag támogatott felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatóknak ne kelljen képzési hozzájárulást fizetni?"

Szeretnék-e több pénzt? Naná! Egy ilyen kérdésre, ha komolyan felteszik, csak igennel lehet voksolni. A színvonalat ne kenjük rá a Fideszre, ahhoz, hogy egy ilyen szintű bornírtság egyáltalán eljusson a referendumig, kellett, hogy a megelőző társadalmi viták is ilyen szinten legyenek (vö. 100 napos program, és a hozzá kapcsolódó parlamenti szavazások). Vegyünk két értelmes kérdést inkább.

A magyar közélet meghatározó momentuma a messiásvárás. A rendszerváltás óta minden választási kampány központi témája az volt, hogy az aktuális ellenzéki erők hatalomra kerülve alapvetően máshogy intézik majd a dolgokat, az "ezígy" varázsütésre végét ér, és a jó szándékú, ideológiailag képzett vezető végre rendet tesz. Ez valahogy soha sem történt meg, és teljesen nyilvánvalóan az ország már egy ideje nem fenntartható pályán halad, értelmes alternatíva nem látszik. (Nyugodj meg, kedves Bajnai drukker, rólad is lesz szó.)

Nemrégiben hosszasan beszélgettem egy orvosismerősömmel. A kórházi osztálya helyzetét kétségbeejtőnek írta le. Ha le is veszem a dolog személyes töltetét, az egész sztori akkor is hihetetlen, a legjobb részlet az állásában tartott, és műtéteket végző Parkinson-kóros főorvos volt. Az illetőnek jó kapcsolatai vannak, így senki sem háborgatja, habár eddig csak a szerencsén múlott, hogy a bal kezével kitámasztott remegő jobb keze még senkit sem nyársalt föl halálosan. Per, az már volt, sejthető eredménnyel. Ez csak egy volt az elmondott történetek közül. Az ismerősöm a főnökét hibáztatja az állapotok miatt. "Meg kellene szabadulni tőle." Valaki másnak kellene következnie, mint osztályvezető. Azt vetettem fel, ki kerülhetne a helyére, hiszen a választék nyilván korlátozott. Ehhez a munkához gyomor kell. Megkérdeztem tőle, a többi főorvos fel tudná-e a mérni, ki mire alkalmas, és megfelelő döntéseket tudnának-e hozni. "Hm, nem igazán. Mindegyik azt képzeli magáról, hogy ő a legjobb az osztályon."

A fenti mondat jól érzékelteti a problémák mélységét. Azt hihetnénk, ez a fajta torz önkép magyar sajátosság, pedig egyáltalán nem. Mint Risto Näätänen és Heikki Summala 1975-ben rámutatott, és azóta többször is bizonyítást nyert, a jogosítvánnyal rendelkezők megközelítőleg 80%-a az átlagosnál jobb autóvezetőnek gondolja magát. Nem meglepő  módon az emberek hasonló arányban gondolják magukat az átlagosnál jobbnak szexuális teljesítményben is. Ez a szubjektív önkép azonban ritkán terjed ki olyan területre, ahol van teljesítmény-koncepció, és a közösségnek van erről egy általánosan elfogadott képe. Egy normális munkahelyen értelmes visszajelzéseket kap a munkavállaló, amiből tud fejlődni. Ha pedig ezt nem teszi meg, lapátra teszik, teljes joggal.